Képmás- 2009.12.

Egy mesebeli anyuka

Szöveg: Marillai Andrea
Kép: Hajdrák Tímea

Egyszervolt, hol nem volt, élt egyszer egy család a belvárosban. Akár kezdődhetne is a mese, de a szereplők csak annyiban mesebeliek, hogy könyvek főszereplői, hiszen az anyuka, Bartos Erika magukról írja az Anna, Peti és Gergő sorozatot. A kisgyerekes családok izgalommal várják a folytatást, amiben semmi különleges nem történik, de az olvasók részesei lesznek egy család kisebb- nagyobb örömeinek.

A környék nagy zaja után a lakásba lépve tényleg békés mesevilágba érkeztünk. A falakon fényképek és rajzok, a szobákban sorakoznak a játékok, mesekönyvek, a tengerimalacok vígan rágcsálnak a ketrecükben, a papagájok rikoltoznak. Az apuka dolgozik, a gyerekek éppen a nagymamánál vannak, és virágokkal a hajában beljebb invitál minket egy törékeny termetű, mosolygós anyuka.

Hogyan lesz egy három gyerekes család mindennapjaiból mesekönyv sorozat?

Amikor megszületett a második gyerekünk, a nagyobbik nehezen fogadta az új helyzetet. Nem találtam olyan könyvet, ami pont az ő lelkiállapotának való lett volna, nekiálltam és megrajzoltam neki magam. Milliószor el kellett mesélnem utána, hogy itt van Anna, megszületik Peti. Később ő kérte, hogy rajzoljunk még, és egyre több mese született. Ezeket kölcsönkérték a barátaink, lefénymásolták, összefűzték. Egyre kérdezgették, hogy van-e már újabb rész, mert várták a folytatást. Gondoltam, ha ők szeretik, akkor más családoknak is tetszeni fog.

Minden történet valódi, vagy néha a vágyakat is beleírod?

Ezek mind megtörténtek, nem is engednék a gyerekek, hogy változtassak rajtuk. A noteszomba jegyzem, ha valami érdekes történik, de mindig sokkal több élmény összegyűlik, mint ami egy kötetbe belefér. Sok szempont alapján válogatok, ami nekünk volt fontos, vagy érdekes, de azt is figyelembe kell venni, hogy az olvasók mit szólnak hozzá.

Milyen visszajelzéseid vannak, miért ilyen népszerűek a könyveid, mit szeretnek az olvasók a meséidben?

Talán azt, hogy olyan történeteket találnak, amik velük is megtörténnek és ezeket újra át tudják élni. Sok levelet kapok, vannak, akik a mese hatására felkerekednek, és elmennek oda, ahol mi is jártunk, vagy többen is elküldték a süni torta fotóját, amiről az egyik kötetben meséltünk.

Körbenézve a falakon sok rajzod van, egészen más stílusúak. Hol tanultál meg ilyen jól rajzolni?

Építészmérnökként végeztem, szerkezeti szakirányon, egy ideig demonstrátorként statikát tanítottam. Bár nem tudom, hogy építészként mikor fogok dolgozni, de szokták mondani, hogy a meserajzokba egy kicsit belecsempészem az építészetet. Érzi magán az ember, hogy mi az, ami szívből jön, ami telitalálat. Én a vonalas rajzokkal vagyok így. Nem könnyű egy érzést, helyzetet, vagy arckifejezést visszaadni néhány vonallal. De ez jól tükrözi a gyerekek világát is, egyszerűnek látják a dolgokat, és még annyira tiszta az értékrendjük, hogy próbálok igazodni hozzájuk.

Mikor jut időd az írásra?

Hétköznap délelőtt, amikor éppen senki nem beteg, vagy nincs szünet, de sokszor ez áttolódik az estébe Próbálok lecsípni időt innen-onnan, az anyák profik ebben. Nagyon fontosnak tartom a mesét, ami soha nem marad ki, még akkor sem, ha valami miatt későn érünk haza. Ez kell a biztonságérzethez, a kiegyensúlyozottsághoz. Így zárjuk le a napot, de emellett a szülő- gyerek kapcsolatot is nagyon megerősíti. Összekuporodunk, először Apa szokott mesélni, mindenki választ egyet valamelyik könyvből, aztán én is mesélek, fejből, ez mindig a hangulatunknak megfelelően szövődik. Ilyenkor az is kiderül, ha valakinek bánata, vagy gondja van. A mese akkor is bevált, amikor olyan konfliktus helyzet vagy hiszti van, amit nem lehet, vagy nem akarok szigorral megoldani, akkor csak elkezdem, hogy „Hű, azt még nem is meséltem neked, amikor…” erre varázsütésre elkerekedik a szemük és kizökkennek az előbbi helyzetből. Ilyen történeteket mindenki elő tud bányászni az emlékeiből. Nagyon szeretik, ha a saját gyerekkoromról mesélek, érdekli őket, hogy milyen voltam annyi idősen, mint most ők, kik voltak a barátaim, milyen rosszaságokat csináltam.

Hogyan lehet az apró örömeket felfedezni a hétköznapokban?

A gyerekek fiatalon tartanak, én legalábbis úgy érzem, hogy aki gyerekek között van, az megérzi és megőrzi azt a vidámságot, amit a kicsik még hordoznak. Kamaszlány korom óta arra vágytam, hogy anya legyek, öt gyereket szerettem volna, egyelőre háromnál tartunk. Érdekes dolog, hogy akinek csak egy van, azt hiszi, hogy több gyerekkel mennyire nehéz lehet. Azt nem mondom, hogy könnyebb, de jól meg lehet tanulni a szervezést, az időbeosztást. A testvérek pedig nagyon jó hatással vannak egymásra, olyan dolgokat adnak egymásnak, amit soha máshol nem élhetnének át. Az odafigyelés, a megosztás, a kisebbek segítése egy nagycsaládban magától jön, persze civakodnak, veszekednek is, de azt is megtanulják, hogyan lehet kibékülni. A legújabb könyvben tizenhat veszekedős mese van, ami mindig ugyanúgy kezdődik a valóságban. Ne utánozz, ne csúfolj, add ide, induljunk már és ezekhez hasonló mindennapos helyzetek. Az utolsó történetben aztán Anya, azaz én kiborulok. Ritkán, de azért ez is előfordul.