2018 Családi Lap

Elfogadás és empátia gyerekkorban

Varbai-B. Csák Amarilla írása - 2018 december

Amikor egy mozgáskorlátozott vagy értelmileg sérült gyerekkel találkozom, ösztönösen túlzottan kedvessé válok, a hangom elvékonyodik, pedig tudom, hogy ez nem helyes. Elgondolkodtam azon, vajon ép kortársaik hogyan viszonyulnak hozzájuk, a fogyatékkal élôkhöz. Vajon honnan vesznek példát, mintát, és egyáltalán, mikortól és hogyan érdemes beszélni minderről?

Áronka 8 éves. Fejlődési rendellenesség miatt deformált koponyával született. A koponyatorzió velejáró szövődménye a nyelőcső-elzáródás, ezért nehezen tud táplálkozni, nyelni és beszélni. Egy garatba ültetett kanül könnyít ezeken. Áronka mindezek ellenére egy kíváncsi, közvetlen és aktív kisfiú. Sok időt tölt nagymamájával, aki már két éve tanítja őt írni és olvasni. Idén kezdte az iskolát, de társaihoz képest már most előrébb jár a tanulásban.

Hozzáállás kérdése

A fogyatékkal élő emberek esetében az akadályozottságot a társadalom reakciója is befolyásolja. A gyerekeknél gyakran nagy problémát okoznak a kortárs kapcsolatok hiánya, hiszen sokszor a hasonló korú, ép gyerekek idegenkedve néznek sérült társaikra.

Bartos Erika írónő aktívan foglalkozik a súlyos betegségben szenvedő gyerekekkel. Népszerű mesekönyvei mellett több karitatív célú, egészségügyi témájú mű készítésében is részt vett.

– Többször tartottam programot speciális igényű óvodásoknak, súlyos betegeknek, vagy fogyatékkal élő gyerekek közösségeinek, ezek a találkozók meghatározóak számomra. Rengeteget tanulok ilyenkor, igyekszem érző szívvel és értő füllel figyelni az apró jelekre – mondja az írónő. – Eleinte zavarban voltam, mert az ember bizonytalannak érzi magát, amikor olyan közösségbe kerül, aminek a problémáiról nincs elég tudása. Nem tudjuk, hogyan viselkedjünk, hogyan közeledjünk a másikhoz úgy, hogy ne legyen tolakodó a segítő szándékunk. Hiszen nem elég segíteni, úgy kell azt tenni, hogy valóban a másik előnyét szolgálja. Ne erőltessem, hanem próbáljak a másik fejével gondolkodni.

Áronka nagymamája, Keserűné Ilike néni rengeteget foglalkozik a kisfiúval. Együtt kertészkednek, eljárnak játszóházba, játszótérre és moziba is.

– Az utcán sokszor előfordul, hogy megbámulják, de szerencsére Áronkának nem mindig tűnik fel. Az már sokkal zavaróbb, amikor a felnőttek úgy beszélnek vele, mintha értelmileg is sérült lenne, pedig nagyon okos. Az egyik játszóházban már jól ismernek és többnyire nem is szokott gond lenni, de a minap egy kisfiú ujjal mutogatott Áronra, csúfolta és kiabálni kezdett. Áron szerencsére nem sírta el magát, de nem értette a helyzetet, később sokáig kellett erről beszélnünk. Mivel a kisfiú nem nyugodott meg, és nem voltak ott a szülei, idő előtt hazajöttünk.

Mesével könnyebb

A toleranciára, empátiára nevelés olyan törekvés a gyerekirodalomban, amely a legtöbbször észre sem vehető, csak megtörténik a mese varázsa által. Az érzékenyítés azonban nehéz feladat, hiszen egyszerűen, érthetően és őszintén kell beszélni olyasmiről, amely bonyolult és sokszor fájdalmas. Az érzékenyítő könyvek segítenek az érintett családoknak, hogy feldolgozzák a velük történteket, illetve azoknak a gyerekeknek, akik érteni szeretnék, hogy miért más az osztálytársuk.

 „Arra gon­dolt, hogy Viola nem tud beszélni, de világszépen mosolyog, nem tud járni, de teljes szívvel ölel, nem tud írni vagy olvasni, de úgy tud szeretni, mint senki más. Olyan ő, mint egy kicsi vi­rág a kertben. Kisebb és gyengébb a többinél, mégis a legkedvesebb, akire a kertész minden virágjánál jobban vigyáz.”

A Bartos Erika Őrangyal című könyvéből kölcsönzött idézet tökéletesen megfogalmazza a lényeget: a sérült emberek semmivel sem kevesebbek ép társaiknál. A könyvben négy mese szerepel, amelyek speciális igényű kisgyerekekről szólnak, egy látássérült, egy hallássérült, egy mozgássérült és egy értelmileg akadályozott szereplő mindennapjait követhetjük végig.

- A gyerekekben alapvetően jelen van az empátiára, elfogadásra való készség, de fontosnak tartom ezt megerősíteni, hogy később se vesszen el, sőt, megszilárduljon. Ösztönösen foglalkozom könyveimben ezzel a témával, több mesémben található speciális igényű szereplő. A Bogyó és Babóca sorozatban van egy néma bogárka, a Csillaglány, a Holdbogár pedig nem tud járni. A Brúnó sorozatomban szintén szerepel egy hallássérült kislány, szó esik a Láthatatlan Kiállításról, és a kerekesszékes Józsi bácsit is teljes természetességgel szőttem bele a történetbe. A mindennapi életből merített konfliktusokat alakítom mesévé, és a mese erejével igyekszem egyfajta kapaszkodót adni a legkisebbeknek, és megválaszolni olyan kérdéseket, amit talán még fel sem tudnak tenni. Szakemberek felhívták a figyelmem arra, hogy a sérült szereplőt nem kell elesettként ábrázolni. Éppen ezért az Őrangyal könyvemben a vak kislány igenis kiáll a maga igazáért, és vitába száll a társával. Ide kapcsolódik az önállóság kérdése is. A már említett Holdbogárnak nem úgy segítenek a kis barátok, hogy mindig mellette vannak, hanem úgy, hogy fabrikálnak egy kerekesszéket, ami megadja neki az áhított szabadságot.

Játszani és átérezni

A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy olyan befogadó társadalomért, amelyben a fogyatékos emberek méltósággal élhetik mindennapjaikat. Oldalukon olvasható, hogy ez a probléma több embert érint, mint gondolnánk. Magyarországon minden huszadik ember él mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy kommunikációs akadályokkal, ami jelentős kihívások elé állítja őket. A személyes adottságaik leküzdése mellett hatalmas akadályt jelent a többségi társadalom előítéletei, közönye vagy éppen tudatlansága. Ha ezt a problémát már gyermekkorban kiküszöböljük, a következő generációk már könnyebben elfogadják sérült társaikat.

– Két pólus van: vagy túl érzékenyen, sajnálattal fordulunk feléjük, vagy pedig elutasítóan, bántóan, mert nem tudunk mit kezdeni a helyzettel – kezdi Pordán Ákos, a KézenFogva Alapítvány ügyvezető igazgatója. – Ugyanolyan bántó tud lenni, ha túlzott aggódással, óvással reagálunk, ehelyett inkább természetesen kellene viselkednünk. Például, ha találkozunk egy kerekesszékes emberrel, az legyen a legelső, hogy leguggolunk mellé, hogy ne kelljen felemelnie a fejét, de ugyanúgy beszéljünk vele, mint bárki mással, ahelyett, hogy automatikusan elkezdjük tolni a székét. Alapítványunk célja, hogy ez a tudás rutinszerűen épüljön be a mindennapjainkba. Éppen ezért kell minél előbb elkezdeni a tájékoztatást, hogy a gyerekek számára is ismert legyen, hogy miben áll a fogyatékos gyerekek mássága és hogyan lehet hozzájuk viszonyulni. Fontos, hogy minél korábban lehetőségük nyíljon tapasztalatokat szerezni erről a területről. Életfogytig tartó viselkedésmintát szeretnénk bemutatni nekik, hogy sokkal toleránsabbak legyenek sérült társaikkal, és ne legyen tabu számukra ez a téma. A gyerekek többsége látott már a családjában, az iskolában, óvodában, vagy éppen az utcán fogyatékos felnőttet vagy gyereket, így már van saját élményük. Mi abban segítünk, hogy a látottakhoz egyfajta hidat tudjanak képezni, hogy megtanulják, ez természetes létezési forma, nem kell tőlük félni, és ha tudnak, segítsenek nekik.

Az érzékenyítés lényege, hogy az életkori sajátosságaiknak megfelelő tevékenységeken keresztül mutassák be a gyermekeknek a fizikai vagy értelmi fogyatékosságból adódó nehézségeket. Játékos formában próbálhatják ki a különböző élethelyzeteket, megtapasztalhatják, milyen akadályokat kell leküzdeniük sérült társaiknak. Lényeges pont az is, hogy a gyerekek bátran kérdezhessenek, hiszen csak így érhető el, hogy természetesen reagáljanak, amikor egy sérült emberrel találkoznak.

– Alapítványunk akkreditáltatott egy képzést óvodapedagógusok számára, amelyen elsajátíthatják, hogyan kell egy érzékenyítő programot vagy hetet megszervezni. A gyerekek mindenre nyitottak, amit játékosan be lehet mutatni. Például bekötjük a szemüket, fejhallgatóval szimuláljuk, hogy nem hallanak, vagy sánta gólyát játszunk, vagyis felemelik az egyik lábukat. Az óvodai játékkultúrában ott vannak azok az elemek, amelyek segítenek abban, hogy némi tudatosítás révén, játékosan lehessen a témáról beszélni a gyerekekkel. Ennek jegyében játék- és élménynapokat is szervezünk, ahol 10-12 állomást kell teljesíteniük, ebben szakemberek segítenek a gyerekeknek. Budapesten már 4 kerület csatlakozott a programunkhoz, és hamarosan még ketten fognak. Az óvodák számára egy mesét is tudunk biztosítani, amelyet fogyatékos emberek írtak, a címe, Zene a dombtetőn. A történet különböző fogyatékos állatokról szól, akik egy hegytetőn keresik a zenét, ahova egymás segítésével jutnak fel. Ezt a mesét a kerületileg illetékes speciális iskola tanulói, fogyatékos gyerekek tanulják be és adják elő az óvodákban, ezzel is segítve az integrációt.

Szülői minta

Mint minden területen, a sérült emberekhez való hozzáállás kapcsán is elsődleges a szülő példamutatása, hiszen a gyermek a szülő reakciója alapján fog hasonló helyzetben viselkedni.

– Szerintem teljes természetességgel beszélhetünk a kisgyerekkel – mondja Bartos Erika. – Azt sem tartom bajnak, ha zavarba jövünk egy-egy kérdéstől, vagy ha azt válaszoljuk, hogy „nem tudom”. A kérdéseknél és válaszoknál sokkal fontosabb, hogy megértés és szeretet munkáljon bennünk, és elsősorban azt adjuk át a kisgyereknek, hogy segítő szándékkal forduljon a társai felé. Az apró mindennapi helyzetek maguktól is „érzékenyítik”: adjuk át a helyet a buszon, villamoson, segítsünk átkelni a zebrán. Tanulságos felhívni a kisgyerek figyelmét arra is, hogy azok a gyerekek, akiknek bizonyos készségeik vagy érzékszerveik nem működnek, más területen kiemelkedőek. Egészen lenyűgöző élmény volt számomra, amikor vak gyerekeket hallottam énekelni. Mérhetetlen mennyiségű népdalt ismernek, és csodálatosan éneklik a legnehezebbeket is. Vagy például kerekesszékkel egyáltalán nem egyszerű közlekedni, de akinek a „kerekesszék a lába”, az hihetetlenül ügyesen mozog vele.