2018 Gyógypedagógiai Diplomaosztó

ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Diplomaosztó Ünnepség

2018. július 20. (péntek) 11.00 óra
Helyszín: ELTE BGGYK 1097 Budapest, Ecseri út 3. C/105-C/107. terem

dr. Zászkaliczky Péter dékán úr felkérésére Bartos Erika meseíró, illusztrátor mond beszédet a végzős gyógypedagógus hallgatóknak

Szeretettel köszöntök minden kedves jelenlevőt, és köszönöm az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Dékáni Tanácsának, hogy idén én köszönhetem a végzős hallgatókat. Először is gratulálok a szakirányú továbbképzéseken oklevelet szerzett gyógypedagógusoknak az eredményükhöz, kitartásukhoz, és a sok-sok befektetett energiához! Biztos vagyok benne, hogy szívvel-lélekkel dolgoztak az elmúlt években, hogy ez a mai nap eljöjjön. Méltán lehetnek most büszkék önmagukra, és büszkék lehetnek Önökre az oktatóik, családjaik egyaránt!

Különösen megtisztelő számomra, hogy ma itt lehetek, hiszen tisztelem és becsülöm a gyógypedagógus szakmát, de nem vagyok szakmabeli. Meseíró vagyok, a műveim a legkisebb korosztálynak szólnak. Így most sokszorosan zavarban vagyok, szokatlan ez a helyzet, egyrészt azért, mert az én programjaimon a jelenlévők javarésze hat év alatti, másrészt azért is, mert nekem a rajz a fő eszközöm. Rajzban boldogan elmondom a legszárnyalóbb örömöt és legmélyebb fájdalmat is, de beszédre ritkán vállalkozom. Ez mindössze a harmadik eset: először Marék Veronikát, kedvenc meseírómat köszönthettem nagy tisztelettel egy irodalmi díj átadásakor, később Foky Ottót, a nagyszerű bábművészt búcsúztathattam, most pedig végzős szakembereket köszönthetek, akik olyan munkára vállalkoznak, ami minden tiszteletet és megbecsülést megérdemel, ami megfizethetetlenül értékes. Nincs az a földi mértékegység, ami kifejezhetné, hogy milyen sokat ér egy gyógypedagógus munkája, az a töretlen erőfeszítés, hogy egy hátrányokkal érkező kis koraszülött felzárkózhasson a társaihoz, vagy akár egy beszédhibás kisgyerek hibátlanul kommunikálhasson felnőtt korában.

A diplomaosztó fontos nap az életünkben, olyan esemény, amit megőrzünk az emlékeikben. Én a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán szereztem a diplomámat, és ma is élénken emlékszem a diplomaosztó napjára. Megható és felemelő élmény volt. A hosszú, elegáns asztal mögött sorban láttam az egyetemi tanáraimat, olyan professzorokat, tudósokat és az építész szakma nagyjait, akiknek tudásából öt éven át meríthettem. Büszkén vettem át az oklevelet, és máig emlékszem arra az érzésre, ami elfogott akkor. Valamiféle fordulópont, mérföldkő súlyát éreztem, tudatosult bennem, hogy a tanulmányok lezárultak, és mostantól nem a tanáraimnak tartozom a kitartó munkával, hanem a való világban kell helytállnom.

Ez az érzés minden bizonnyal a Gyógypedagógiai Kar hallgatóit is átjárja, talán sokkal erősebben is. Hiszen innen a tudás mellett valami mást is magukkal visznek a diákok, valamit, amit megfogalmazni is nehéz. Az itt zajló oktatás tartalmasságát, hasznosságát magam is megtapasztalhattam, hiszen a Gyógypedagógiai Kar oktatói többször is segítségemre voltak az elmúlt években, munkám sokszor összefonódott az itt zajló oktatással.

Ennek az összefonódásnak hosszú története van. Sok könyvem jelent már meg, meséimet egyedül írom és rajzolom, nagyrészt a mindennapi életből merített konfliktusokat szövöm mesévé, és a mese erejével igyekszem egyfajta kapaszkodót adni a legkisebbeknek, megválaszolni olyan kérdéseket, amit talán még fel sem tudnak tenni. De van egy olyan sorozatom, az úgynevezett Segítő könyvek, melyek kevésbé ismertek. Ezek a könyvek súlyos betegségeket, nehéz helyzeteket vagy állapotot magyaráznak el, a szöveget orvosok, ápolók, szakemberek és érintettek írják, én pedig sok-sok rajzzal teszem ezeket a nehéz témákat a gyerekek számára érhetővé. Többféle betegségről készült már ilyen könyv: szívbetegségről, leukémiáról, daganatos betegségről, dialízisről, szervátültetésről, és most kezdődnek egy újabb kötet munkálatai, a gyermekkori epilepsziáról.

Végtelen energiám fekszik ezekben a könyvekben, igyekeztem mindig a tudásom és szorgalmam legjavát adni, de nem vagyok szakember, így e könyvek készítése során többször is fordultam tanácsért avatott szakértőkhöz. Így kerestem fel évekkel ezelőtt Dr. Perlusz Andreát (gyógypedagógus, a neveléstudomány kandidátusa, stratégiai és szakmapolitikai ügyekért felelős dékánhelyettes.), egy hallássérült kisfiúról szóló mesém kapcsán, ami az Őrangyal című könyvemben szerepelt. Teljesen ismeretlenül megkértem, hogy hozzáértő szakmai szemmel lektorálja a szöveget. Készségesen és miden viszonzás nélkül segítségemre volt, sok hasznos meglátással, amiért hálás vagyok, és azt gondolom, hogy a mai világban az egyik legnagyobb kincs az érdekektől mentes segítő szándék.

Később, 2016-ban készült az autizmussal foglalkozó Csillagbusz kötet Brokés Judit kezdeményezésére. Judit egy végtelenül melegszívű, rendkívül elhivatott, energikus édesanya, az AutiSpektrum Egyesület elnöke. Hegyeket mozgatott meg, hogy ez a könyv megvalósulhasson. A szöveghez Dr. Stefanik Krisztinát kérte fel, aki szintén a Bárczi oktatója, elismert autizmus-kutató pszichológus, egyetemi docens, akinek előadásaiból magam is sokat tanulhattam. Megtiszteltetésnek vettem, hogy a rajzokhoz engem kértek fel. Sokat készültem rá, mert addig nem akartam a rajzokhoz hozzáfogni, míg nem ismertem kellőképpen azt az élethelyzetet, amit ez a mű bemutat. Először is elolvastam 6-8 könyvet az autizmusról, de leginkább azt tudtam meg, hogy mennyi mindent nem tudok. Végül úgy döntöttem, hogy egy vendéghallgatói félévre beiratkozom a Gyógypedagógiai Karra. Számos kurzust elvégeztem, hogy tágítsam a tudásomat.

Ez a félév nem csupán az autizmusról szóló könyvben volt a segítségemre, annál jóval többet kaptam itt, egyfajta útmutatást, útravalót. Azóta több könyvemnél is elővettem az itt készített jegyzeteimet, mert az élet számos területén tudtam kamatoztatni az itt elhangzott gondolatokat. Ilyen volt pl. az Elmúlás című könyvem, melynél ismét kapcsolódhattam a Bárczihoz, hiszen az egyetem két tanára írta a hátlapra az ajánlót, köszönet érte Sándor Anikónak és Kunt Zsuzsannának. És végül tavaly, a Veled is megtörténhet! című könyv születésének lehettem háttérből a részese. Ez a könyv egy projektmunka keretében született négy fiatal hallgató: Pogány Johanna, Breznyán Alíz, Husztik Dorka és Tóth Patrícia munkájaként, akik saját írásaikból állítottak össze egy kötetet. A történetek speciális helyzetű szereplők mindennapi nehézségeiről és örömeiről szólnak, nagy érzékenységgel, átgondoltan összeállítva.

Így aztán volt alkalmam egy kis ízelítőt szerezni a Bárczin zajló munkából. Ez alapján azt gondolom, hogy egy gyógypedagógus útjához három pillér szükséges: az alapos tudás, a lélek, és a tapasztalat.

A tudást az egyetem adja meg, hatalmas felelősség ez az itt tanító pedagógusoknak, hiszen széles és sokrétű anyagmennyiséget adnak át a diákságnak. Az órákon, melyeket látogattam, azt tapasztaltam, hogy a tanárok a tananyag átadása mellett hatékonyan inspirálják a diákságot saját, egyéni gondolatokra. Több esetben is azt éreztem, hogy egy fogékony diák számára elég a szikrát átadni, ő már lángra lobbantja azt, elegendő egy gondolatot felvetni, és az újabb gondolatot, vagy egész gondolatkört szül. Nagy feladat ez az oktatóknak, hiszen ezek a szikrák sokat tehetnek hozzá az elsajátított tananyaghoz.

A lélek a legnehezebben megfogható dolog, ez egyfajta többlet, ami minden olyan szakmához elengedhetetlen, ahol gyerekek, segítségre szoruló felnőttek állnak a fókuszban. Valami olyasmi, ami nem tanulható iskolapadban: egyfajta fokozott empátia, odafigyelés, türelem, segítő szándék, elhivatottság. Ezt a többletet egy szép hasonlattal írta le Kányádi Sándor, aki sajnos nemrég hunyt el, de én még azon szerencsések közé tartozom, akik többször is találkozhattak vele. Sándor bácsi egy széket hozott példának. Az asztalos, vagy faragómester épp olyan nagy gonddal faragja ki a felnőtt székét, mint a gyerekszéket, de a gyerekszékbe egy csepp lelket is belefarag: belekarcol egy tulipánt, vagy egy napot, holdat, kisegeret, vagy akár lefesti vidám színekre. Akik a gyógypedagógiai pályát választják, már nyilvánvalóan magukban hordozzák ezt a többletet.

A harmadik pillér pedig a tapasztalat, amit csakis az idő hozhat meg. A tapasztalatot ezernyi forrásból gyűjtjük össze az évek során, mindenki máshonnan Én a legtöbbet az anyaságból tanultam, illetve attól a számtalan kisgyerektől, akik között megfordulok meseprogramjaimon. Meggyőződésem, hogy a gyerekek ártatlan bölcsességéből sokat meríthet a felnőtt. Sokat tanultam óvónők, dajkák, védőnők, szülők és nagyszülők meglátásaiból is. Azt kívánom a most végzős pályakezdőknek, hogy szerezzenek sokszínű tapasztalatokat, figyeljenek oda a visszajelzésekre, de mindig ragaszkodjanak saját meggyőződésükhöz. Legyenek türelmesek és kitartók, érje őket sok öröm, és legyen erejük a bánathoz is, mert a nehéz élmények sem kikerülhetők. Szintén a tapasztalat és az idő adja majd meg a választ arra is, hogyan érdemes másoknak segítséget nyújtani. Ez a gyógypedagógusoknak, és mindannyiunknak az egyik legnehezebb kérdés, mert nem elég segíteni, úgy kell azt tenni, hogy az valóban a másik előnyét szolgálja. Ne erőltessem senkire, amit én segítségnek gondolok, hanem próbáljak a másik fejével gondolkodni. Ez nem könnyű egyikünknek sem. (Én is többször megküzdöttem ezzel a helyzettel. Amikor a hallássérült kisfiú meséjét írtam, hetekig füldugót hordtam, hogy átérezzem, mit is jelent, ha nem hallunk. Vagy amikor meseprogramot tartottam a Vakok Óvodájában, otthon bekötött szemmel készültem fel rá, sorra elmondtam a meséket, és igyekeztem a vizuális tartalmat más módon, egyszerű hangszerekkel, hanghatásokkal pótolni.)

A pihenésről is szólnék egy szót, azt gondolom, hogy a gyógypedagógusok munkája során ez kiemelten szükséges. Szerintem az önmagunk felé tett legjobb befektetés a pihenés. Mindenki másképp kapcsolódik ki, van, aki zenét hallgat, süt valami finomat, olvas, kirándul, én pl. varrni is szeretek, vagy imádom Agatha Christie Poirot filmjeit. Időnként érdemes kilépni a megszokott körökből, mert azután újult erővel léphetünk majd vissza. Nagy segítség lehet az élet során az is, ha több lábon állunk. Ha a munka mellett van olyan közösség, ahova tartozunk, pl. egy sportkör, vagy egy amatőr kórus, mert ezek a munkára is jó hatással lesznek.

Egy szép gondolattal zárnám le ezt a beszédet. Az idézet Frim Jakabtól származik, az emberségében és tudásában is kiemelkedő tanítótól, aki a 19. század végén meghonosította Magyarországon a gyógypedagógia fogalmát, és létrehozta az első intézetet értelmileg akadályozottak számára:

„Minden gyermek külön veendő elő, a tanító figyelje vagy tanulja meg, mint kell vele bánni. Erre vonatkozólag nem lehet pontos szabályokat állítani; egy valami állandó: hogy a tanító szeretetteljes bánásmód által a gyermekeket magához vonzza, hogy befolyást nyerjen náluk.”(Frim, 1884)

Nagyon egyetértek ezzel a gondolattal, mert azt gondolom, hogy a gyógypedagógiai szakmának, és tulajdonképpen az élet minden területének kulcsszava a szeretetteljes bánásmód.

Még egyszer gratulálok a frissen végzetteknek, és kívánom, hogy sok örömük legyen a szakmájukban, és legyenek sok-sok ember segítségére!