2025 Ovis jelek meséi

Interjú az OVIS JELEK MESÉI sorozatról (Eredeti megjelenés a pagony.hu oldalán)

Szerintem a kisgyerek a világ legjobb tanítója

Bartos Erika számtalan mesekönyvvel ajándékozta már meg az olvasóit, és most egy újabb, ismét kihagyhatatlan sorozatot alkotott: ovis jelek meséi érkeznek minden mennyiségben! Az új könyvek megjelenése kapcsán kérdeztük a szerzőt, aki elárulta, mi volt az ő jele az óvodában, és hogy mi inspirálta őt az újabb mesék megírásában. De ebből a beszélgetésből azt is megtudhatjátok, hogy – bár nem óvónő lett, ahogyan azt kisgyerekként tervezte – miért érzi mégis úgy, hogy ez a gyönyörű hivatás mégis az övé maradhatott. Olvass tovább!

Könyveidben gyakran jut kiemelt szerep az óvoda témakörének. Ez tudatos?

Gyerekkoromban óvónő szerettem volna lenni. Őrzök egy rajzot 1979-ből, óvodás éveimből, melyen már akkor, 5 évesen lerajzoltam, hogy „Óvónéni leszek”. Érettségi után mégis a Budapesti Műszaki Egyetemet választottam, és építészmérnök lettem. Végül a sors visszaterelt az eredeti terveimhez: nem lettem ugyan óvónő, de megadatott nekem, hogy a gyerekvilághoz szólhassak. Az óvónői szakmát ma is az egyik legszebb hivatásnak tartom, végtelen szeretet, odaadás, ugyanakkor jókora türelem, felelősségtudat, kitartás kell hozzá. Az óvónőket nem lehet eléggé megbecsülni, hiszen a szülők a legdrágább kincsüket teszik a kezükbe.

Nemrég egy közönségtalálkozón a vendéglátóm nálam sokkal ügyesebben megfogalmazta az utamat: „Olvastam, hogy kiskorában óvónő akart lenni. Milyen jó, hogy inkább meseíró lett, mert így ezer és ezer (vagy millió) kisgyerek óvónője lehet!” Nem tudhatom, csak reménykedhetek benne, hogy jó óvónője vagyok a kis olvasóimnak.

Mi volt a jeled az oviban, milyen viszonyod volt vele? Szívesen gondolsz rá vissza ma is?

Falevél volt a jelem. Szerettem, illik hozzám, hiszen a Bogyó és Babóca sorozatban is fontos szerep jut a természetnek, a növény- és állatvilágnak. Érdekes véletlen, hogy épp most szőttem bele a legújabb, hegymászós Bogyó és Babóca könyvbe egy új szereplőt, egy levélutánzó sáskát, aki a valóságban úgy néz ki, mintha egy mozgó falevél volna. Hivatalosan „óriási vándorló levélnek” hívják, érdemes rákeresni, nagyon különös teremtmény.

A falevél gyakori jel, belekerült az első Ovis jelek kötetbe egy olyan mesével, ami az idő múlását, évszakok változását érzékelteti: a kis rügyből levél lesz, megnő, zöld színét sárgára cseréli, végül lehullik.

Miért fontos az ovis jel témaköre a legkisebbek életében?

Szerintem az óvodai jel olyasmi, mint az első személyi igazolvány. A kicsik még nem tudnak írni, olvasni, így ezek a jelek segítik őket abban, hogy az óvodai közösségbe kerülve beazonosítsák a saját szekrényüket, tárgyaikat. Fejlesztik az önállóságot, a kis óvodás a jelét felismerve tudja, hova tegye a cipőjét, fogkeféjét, stb…  Erősítik a közösségi élményt is, hiszen mindenkinek megvan a saját jele, helye a csoportban. A gyerekek általában nem csak saját, de a többiek jelét is tudják. A jelek egyfajta kapaszkodóként szolgálnak az óvodásoknak.

Nemcsak rengeteg mesekönyvvel ajándékoztad már meg a gyerekeket, de rendszeresen találkozol is a kis közönségeddel. Jól sejtjük, hogy ők inspiráltak az Ovis jelek-sorozat elindításához?

Igen, mindenképpen. Meseprogramjaim végén mindig szívesen aláírom a könyveket, ha a gyerekek hoztak magukkal otthonról. Ezek szép emlékek számomra, ilyenkor mindig módom nyílik beszélgetni a legkisebbekkel, szülőkkel, nagyszülőkkel. Mindenkire szánok időt, beleírom a könyvbe, amit a kisgyerek szeretne. Vagyis épp az a lényeg, hogy nem csak beleírom, hanem belerajzolom, mert a legkisebbeknek az írott sorok még semmit sem mondanak. Ilyenkor általában az első, amit a kisgyerek elmond, az ovis jele, én pedig boldogan belerajzolom a könyvébe. Ezekből a találkozókból merítve nagyjából tudom, mik a leggyakoribb óvodai jelek, milliószor rajzoltam már le valamennyit, a legnagyobb örömmel.

Szoktak neked mesélni a gyerekek a jeleikről? Van esetleg egy-egy megosztható, kedves történeted ezzel kapcsolatosan?

Igen, gyakran előfordul, hogy elmesélnek egy-két szívmelengető történetet. Nagyon szép hivatás adatott meg nekem, annyi mosolyra és könnyre fakasztó történettel, kedves momentummal ajándékoznak meg a családok a közönségtalálkozókon, hogy egyetlen rossz szavam sem lehet. Sokszor még azt is elmesélik a gyerekek, hogy a bölcsödében mi volt a jelük, de most már nem az, mert már óvodások. Ebben egyébként többféle jó megoldást is láttam, van olyan kisgyerek, akit az nyugtat meg, ha tovább viheti a jelét a bölcsödéből az óvodába, de olyanok is akadnak, akiket épp az segít az önálló identitás fejlődésében, ha az új intézményben új jelet kap. Ahogy én tapasztalom, az óvónők nagyon érzékenyen, személyre szabottan, gyerekközpontúan tudják kezelni ezeket a helyzeteket.

Már meg is jelent az első kötet, a Piros csoport 30 ovis jele köré kanyarítottál egy-egy bájos mesét. A négy kötetes sorozattal pedig összesen 120 (!) jel fog saját mesét kapni. Hogyan gyűjtöttél össze ennyi jelet, óvodák segítettek neked?

A leggyakoribb jeleket a közönségtalálkozók miatt jól ismerem. Ilyen szempontból egyébként a keresztneveket is jól ismerem. Sok mesekönyvet dedikálok egy-egy program után, így azt is látom, hogy mely nevek a gyakoriak, sőt, földrajzi térségenként is változó neveket adnak a szülők. Ez egy szép, érdekes megfigyelés számomra. A ritkább óvodai jelek terén óvónők tanácsát kértem, illetve az is segített, hogy szeretek varrni, és gyakran megfordulok olyan üzletekben, ahol felvarrható óvodai jeleket árulnak, ezekből is merítettem néhány ötletet. Az egyes kötetekben szereplő jeleket felsoroltam itt: első, második, harmadik, negyedik kötet.

Mi alapján válogatod a jeleket a Piros, Kék, Sárga és Zöld csoportba?

Arra törekedtem, hogy a témák változatosak legyenek mindegyik kötetben. A mesék egy része a mindennapi életből jön: sütés-főzés, kirándulás, nyaralás, hóember építés, születésnapi ünneplés, veszekedés, kibékülés, vonatozás, az évszakok változása, az óvodai ballagás… Vannak „fiús” mesék, ilyen a gumicsere apa autóján, vagy az építkezés, de vannak „lányos”, hercegnős, babázós fejezetek is. Illetve van néhány valóságtól elrugaszkodott mese is, melyben felülünk a Nap sugaraira vagy üldögélünk a Holdkaréjon…

Ezek mind egyoldalas, rövid történetek, melyekkel lekerekíthetjük a nap végét, vagy akár teret adhatunk egy beszélgetésnek. A mese fonala megnyitja a legkisebbeket, már a kérdéseik is fontos dolgokat sugallnak a szülőnek, óvónőnek, pedagógusnak. Valójában a gyerek számára nem is a mese a legfontosabb, hanem az együtt töltött idő, a ráfordított figyelem. Az óvodás korosztállyal már nagyszerűen lehet beszélgetni. És milyen jókat mondanak! Nem elsősorban a mosolyogtató „gyerekszáj” megjegyzésekre gondolok, hanem igazi mély, komoly dilemmákra, melyeken eltűnődhet a felnőtt. Szerintem a kisgyerek a világ legjobb tanítója, felhívja a figyelmünket a valóban fontos dolgokra, tiszta iránytűt tart elénk, miközben barátságos rendetlenséget, szerethető káoszt teremt maga körül.

Van olyan mese a négy kötetben, ami különleges számodra?

Számomra mindig a legkisebbek állnak a fókuszban, a gyerek az Alfa és az Ómega. Így a születéssel kapcsolatos történetek a kedvenceim: az első kötetben a SZÍV (az első mosoly története), a másodikban a LOMBOS FA (egy faragott bölcső története), a harmadikban pedig a BABAKOCSI, ami három barátnőről szól, akik kislányként együtt tologatják a játékbabakocsijukat, majd anyaként szintén együtt ringatják a gyermeküket, akkor már igazi babakocsiban…

És ha már az óvoda témakörét járjuk körbe ebben a beszélgetésben, akkor hadd emlékezzek meg röviden arról, hogy idén, 2025-ben ünnepeljük Brunszvik Teréz születésének 250-dik évfordulóját. Ő alapította hazánkban az első óvodát, vagy ahogy akkor hívták: kisdedóvót. Sokat tett a nők, különösen a cselédlányok oktatási lehetőségeiért. Martonvásáron látogatható az Óvodamúzeum, melyet a főváros környékét bemutató Brúnó-könyvembe is belerajzoltam. A múzeum falán egy idézet olvasható Brunszvik Teréztől: „Apa és anya, magatokon kezdjétek meg gyermekeitek nevelését!”