Könyvjelző 2012 december

Szívet melengető

A Hoppla meséi című kötet új kiadása szolgált ürügyül arra, hogy a Könyvjelző utánajárjon, mivel foglalkozik mostanában az egyik legnépszerűbb gyerekkönyvíró és -illusztrátor. Bartos Erika lélekben már a karácsonyra készülődik, de közben fáradhatatlanul alkot, rajzol és mesél.

A Hoppla meséi – Kirándulás Pécs városába című mesekönyv 2010-ben jelent meg, amikor Pécs Európa Kulturális Fővárosa volt. Két év elteltével készítetted el az átdolgozott kiadást. Hogyan született meg az eredeti kötet, és miért volt szükség az új kiadásra?

A könyv főszereplője maga a város. A legkisebbek szemszögéből, egy nyuszi, egy kisegér és egy mókus figurájának a segítségével szőttem mesévé Pécs nevezetességeit. A bővítésre azért volt szükség, mert több pécsi fejlesztés csak 2011-ben készült el. Most kibővítettem a könyvet két fejezettel: bekerült a Tudásközpont, a Kodály Központ és a Zsolnay Kulturális Negyed is. Utóbbi különösen kedves számomra, hiszen egykor az Építészettörténeti Intézet ösztöndíjasa voltam, s mindig közel állt hozzám a műemlékvédelem, a Zsolnay Negyed pedig kiemelkedő példája az igényes műemléki felújításnak. Részben emiatt is különösen örömteli munka volt az új kiadás elkészítése.

Hogyan készül egy-egy tér-, épület- vagy városrészlet?

A Hoppla-könyvet csaknem egy évig rajzoltam. Már csak a kutatómunka, a felkészülés is hónapokig tartott. Számtalanszor vonatoztam Pécsre, vázlatokat készítettem, fotóztam a helyszíneken. Érdekes, hogy 2010-ben rengeteget esett az eső, s szinte minden pécsi látogatásomkor zuhogott, így mire elkészült a könyv, egész jól megtanultam esernyőt az állam alá szorítva vázlatrajzokat készíteni. A végleges rajzokat ebben az esetben is szabadkézzel, grafitceruzával készítem, kihúzom vékonyhegyű filctollal vagy tustollal, majd számítógéppel színezem.

Már az Anna és Peti-történetben is szembetűnő, hogy különös gondot fordítasz az építészeti emlékek, jellemző városképek bemutatására. Szentendre, Keszthely, Debrecen – a helyszínek egyértelműen felismerhetők.

Az építészet sokat jelent számomra: kitűnő diplomával, két diplomadíjjal, az Építész Kamara elismerésével végeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán. Ösztönösen szövöm bele a meséimbe az épített környezetet, Magyarország pedig kifogyhatatlan a „megrajzolásra érdemes” helyszínekből. A népi építészet számtalan remekművével a Balaton-felvidék a kedvencem. A nyugdíjas éveimet itt képzelem el – nyugalomban, csendben. Szívesen nézem az itt legelésző bárányokat, amelyek olyanok, akár a zöld dombokon ide-oda guruló, puha, fehér gombolyagok. Nagy vágyam az is, hogy egyszer legyen egy puli kutyám. Vidám, ragaszkodó, fekete jószág.

A honlapodon az olvasók már egyenesen követelik a Hoppla-mesék folytatását. Tervezed, hogy ebből is sorozat készül? Csak nem valamelyik Balaton-felvidéki város lesz a következő?

Szeretném folytatni, de ez nagyon munkaigényes, rengeteg időt követelő könyvtípus. Sokat gondolkoztam már, mi lehetne a következő város. Most leginkább Eger vonz, de foglalkoztat Esztergom és Tihany is, illetve természetesen a számomra legizgalmasabb: Budapest. Ezt két kötetben oldanám meg: külön Pest és külön Buda.

Milyen köteten dolgozol éppen, mi köt le most leginkább?

Jelenleg az a legnagyobb örömöm, hogy nemrég megjelent a Bátorságpróba című kötet. A Tűzoltó Utcai Gyermekklinika orvosaiból alakult alapítvány felkérésére egy teljes éven át dolgoztam ezen a különleges, kereskedelmi forgalomban nem kapható könyvön. A Bátorságpróba daganatos és leukémiás gyerekeknek nyújt segítséget: az embert próbáló vizsgálatokra és kezelésekre készíti fel a kicsiket. Azt kívánom, hogy érje el célját, és segítsen a beteg kisgyerekeknek és családjaiknak ennek a nehéz helyzetnek a kezelésében.

„Szívet melengető és tökéletesen egyszerűen kedves és színes” – ezt írta egy hálás szülő a honlapodra. Tudom, hogy számtalan ehhez hasonló pozitív visszajelzést kapsz. A szakmában is elismert alkotók ajánlják mese- és verseskönyveidet. Mi inspirál leginkább abban, hogy folytasd a munkád, a hivatásod?

Az első könyvem nem a nyilvánosságnak készült, hanem csak saját célra. 2001-et írtunk, s egy tervezőirodában dolgoztam. Akkoriban még szunnyadt a gyerekkönyvkiadás Magyarországon, kevesen voltak a pályán. Egyfajta járatlan ösvényen indultam el, egy másik szakmából érkeztem, s csak anyai érzéseim vezéreltek a meseírói úton. Éppen emiatt az első perctől ösztönösen kerestem a kapaszkodókat, és kikértem a műveimről olyan alkotók véleményét, akikre felnézek. Tudatosan fordultam az előző generáció nagyjaihoz, hiszen magam is az ő munkásságukon nőttem fel, ők már sokszorosan bizonyítottak. Ilyen számomra Marék Veronika, Halász Judit, Csukás István, Foky Ottó, Kányádi Sándor, Richly Zsolt, Vekerdy Tamás. Az ő elismerő szavaik mindig megerősítettek abban, hogy érdemes ezt az utat járnom. A másik biztos támaszom pedig természetesen a közönség. Végtelen erőt merítek az olvasók visszajelzéseiből.

Az írás, a rajzolás, a közönségtalálkozók, a szakmai programok mellett jut elég idő a családodra, önmagadra?

Ahogy nőnek a gyerekek, kicsit többet tudunk kimozdulni a férjemmel. Az utóbbi időben több koncertre is eljutottunk. Az egyik komoly feltöltődés idén például egy Lajkó Félix-est volt, egy másik pedig egyik legnagyobb kedvencem, Deák Bill Gyula koncertje, amin lilára tapsoltam a kezem.

Hogyan készülsz a karácsonyra?

Sütni sokkal jobban szeretek, mint főzni, s karácsonykor van is rá alkalom. Ilyenkor a gyerekekkel együtt sütöm a mézeskalácsot: egyikük gyúrja, a másik szaggatja, a harmadik díszíti. Tavaly igazi mézeskalácsházat is készítettünk, színes cukordíszekkel, s végül persze nem volt szívünk megenni. Az év utolsó hónapjaiban nagy gonddal töltöm meg az adventi naptár zsebeit is, így december minden reggelén valamilyen apróság várja a gyerekeket. A téli szünetben szeretek sokat olvasni, nagyokat aludni és jókat enni. A karácsony számomra a családi együttlétet, a nyugalmat, az otthon melegét jelenti.